hétfő, 28 január 2013 21:48

A gépem sérülten kóvályog. Csoda, hogy nem egyenesen a föld felé

Írta: VO101_Mahgar
A gépem sérülten kóvályog. Csoda, hogy nem egyenesen a föld felé, mert ökölnyi lyukak tátonganak a szárnyakon. Szinte azokon keresztül cikáznak a Lavocskinok golyói. Ilyenkor nincsenek finom mozdulatok: úgy keverek-kavarok a bottal, mintha valami óriási üstben kotyvasztanék valami csodaszert. De hiába, egyre többen vannak mögöttem és úgy tűnik a messzerem nem megy tovább!! Mint egy megkötözött paripa küzd a repülő vas. De minden erőlködés hiábavaló: a gép szinte áll. Hátra nézve nemcsak sok ellenséges gépet látok, de valami röhögő, árnyékszerű figurát is... Mintha kezében megcsillanna a kasza. És akkor felém suhintja... Istenem lezuhanok!... Neeeeeeeee!!!!

- Mahgar! Mahgar ébredj!!!! - hallom. Úgy látszik felébresztettem valakit.
Kapkodva a levegő után végre feleszméltem és éreztem a felszólítás tónusán, hogy ez nem lehet Szt. Péter hangja... lehet hogy odalenn vagyok?
- A kutyafáját Mahgar, még csak hajnali fél négy van! - mondta Yosser, akinek most már felismertem a hangját.
- Jól van na, tudod, hogy mostanában rosszakat álmodok.
- Érdekes, mindig csak te ébredsz fel! - mondtam mentségemre, némi szünet után.
- Úgy látszik túl régóta csináljuk... Nézd meg az újak milyen jól alszanak. - válaszolt nekem flegmán, miközben rágyújtott egy agyongyűrt, szovjet cigarettára.

Hiába próbáltunk aludni, már nem tudtunk. Nem lehetett. Ő is tudta, hogy amit álmodtam, abból a valóságban sok bajtársunk nem ébredt fel. Vagy csak odaát. És közülünk még sokan fogják látni idő előtt a suhogó kasza csillanását, dicső éltük utolsó pillanatában. Azzal vigasztaltam magam, hogy szinte közeli ismerősként fogom viszontlátni a sötétség urát, ha majd netán engem keresne valamikor.

- Gyere, vizsgáljuk át a gépeket. - mondta Yossi, miközben elnyomta a "krasznaja zvezda" cigi végét.
- Menjünk. Úgysem tudok aludni. - válaszoltam unottan és már rajtam is volt a bakancs. Ruháink még mindig magukban hordozták a szevasztopoli bevetések és menekülő hajókázásunk tengerszagát. A Fekete-tengerbe űzött minket egy másik tenger: katonák, páncélosok, ágyúk és repülők hatalmas vörös tengere.

Ezekkel a gondolatokkal vánszorogtam Yossival az álcázott-eltakart gépek körül. A nap még nem jelent meg, de az előfutárai már jelezték. Hangos madársereg és fátyolos keleti fény tudatta velünk, hogy a fény ura már úton van. Néhány nyitott motordekli és három alvó szerelő a szárnyak alatt jelezte, hogy az éjjel utolsó erejükig dolgoztak a fiúk. Némán járjuk a gépeket. Mintha a koporsóink méretét, minőségét vizsgálnánk. Néma biccentéssel nyugtázzuk, hogy igen, jó lesz ebben meghalni.

Egy óra sem telt el, és már a "reggelit" fogyasztottuk a többiekkel. Nem értettem, hogy mitől olyan vidám mindenki. Aztán rájöttem, hogy a friss pilótáinknak ez az egész repülősdi csak egy játék. Csakhogy bennük még nem tudatosult, hogy mi jár a veszteseknek... Pedig milyen másképp repülnének, ha tudnák!

Miközben a fűrészpor ízű kenyeret harapta mindenki, megjelent a parancsnokunk. Popi - ahogy mi hívjuk-, törött bordáját és igazi repülőtermetét meghazudtoló módon vonta magára a figyelmet:
- Figyelem repülők!! - kiáltott határozott, de higgadt hangon. - Ma négy fóka és négy messzer indul bevetésre. Feladat: egy német Bel Ami felderítőt kell kísérni Kislavicsi-ig és vissza. Indulás egy óra múlva. Beosztottak: Mahgar, Yosser, Rozsdás, RatBaG, Szmájl, Tobak. Egy német géppár is részt vesz a mókában. Heves légvédelem és vadásztevékenység várható a célkörzetben. Kérdés van? - Majdnem megkérdeztem, hogy mi a túrót kéne felderíteni, ahelyett, hogy hazamennénk a csudába. De aztán kérdésemet megtartottam magamnak, Popi meg intett és szerencsét kívánva feloszlatott minket. Állítólag törött bordáját egy hasraszállásnak köszönhette, melyet jobb híján egy meredek dombon kellett végrehajtania álló motorral. A szemtanúk szerint szinte olyan volt, mintha az Alpokban havas lejtőin szlalomozott volna a gépével...

Mire megint kiértünk a szabad ég alá, a júniusi nap már fűtötte a levegőt. Időközben viszont sűrű köd is ellepte a tájat. Repterünk azonban szigetként emelkedett ki a fehér tengerből. Beültem a fókába. Ez az A8-as tényleg olyan, mint egy fóka: "bután" lomha, nehezen mozog bár nem mondanám, hogy lassú lenne. Két nagy előnyét szeretem: az óriási tűzerejét és az erős páncélzatot.

Gurulunk a felszállópálya felé és szinte rögeszmésen sötét, baljós gondolatok kerülgetnek. Azonban a startvonalhoz érve már csak a feladat marad a fejemben. Ahogy elrugaszkodom a földtől néhány tonnámmal szinte könnyedén vágom szárnyaimmal az eget. Egyre magasabbra kerülök és közben figyelem két motoros barátunk útját. Miután 6000 méter fölé érek rájövök: minden gondom ott maradt a mélyben. Itt a magasban biztonságban vagyok! Némi idő múltán észreveszem, hogy a halál sötétje mindenáron szerezni akar magának valakit. És ha engem nem is érhet el, jók lesznek az alacsonyabban kószálok is. Látom, ahogy a sötét angyal -két La-5-ös gép formáját öltve - a kétmotoros barátunkat mardossa. Szinte gondolkodás nélkül döntök úgy, hogy szembeszállok vele és letöröm a kaszáját! De mintha hátul is szeme lenne leborít és visszatér a mélybe. Nem követem, mert ott Ő, vagyis a sötétség az úr.

Hogy erőt és önbizalmat nyerjek, elindulok a nap irányába. Érzem, hogy a levegő vibrál az eseményektől. Pár másodperc múlva már látom, hogy óriási légiharc kerekedik alattam. Nem is emberek harcolnak, hanem démonok pusztítják egymást. Én is belevetettem magam a közepébe. Az egyik vasangyal meglepetésemre - mintha csak direkt csinálná- elém fordul. Rajta van a vörös csillag. És ekkor szinte reflexből nyomom meg a lőbillentyűt. Mintha a sötétség szolgája lennék pár pillanatra én is. Mire magamhoz térek már látom, hogy a vasmadár szétporladt és pilótája szépen lassan libeg a föld felé egy ernyőn lógva.

Társaim közül már csak néhánynak hallom a hangját és mind segítségért kiált. Senkit sem látok magam körül, de sejtem, hogy mindenki a célkörzet környékén lehet. És úgy is van. Néhány gépet pillantok meg és szinte mindegyik ontja magából a halált a másikra. Az egyik bajtársunk épp "elhallgatott" miközben lőtték, amiből már tudtuk, hogy a fejadagját megehetjük ma este... Én egy ideig csak nézni tudtam az eseményeket, de egyre csak közeledtem a bolyhoz. Olyannyira, hogy már lopakodtam is az egyik La-5 mögött és lassan lőhelyzetbe kerültem. Yosser közben egy tűzgömböt csinált egy Lavocskinből 3 centis lövedékekkel. De Ő is lassan üldözötté válhat. Üldözöttem pont Őt szemelte ki. Már kezdett helyezkedni és szinte éreztem, hogy lőni fog. Ekkor nyomtam meg a lőbillentyűt. A szerencsétlen ruszki nem vette észre, hogy egy ideje mögötte vagyok. Nem tudott már ugrani sem, mert alacsonyan voltunk. Nem is alacsonyan. Lent a mélyben.

Még egy vörös csillagos gép maradt közülük. Őt a repteréig kergettük. Elég rendesen megrongált gépével azonban leszállt. Csak távolról láttuk, ahogyan a pilóta kiszáll a gépből, elszalad aztán a gép felrobban.

Leszállás után sok boldog arc és integető kéz fogadott. Ők a légigyőzelmekért gratuláltak. Én annak örültem, hogy túléltem a bevetést.

De tudtam: a háború végéig mind a levegőben, mind a földön még sok előadása lesz a sötét angyal vándorcirkusznak. És mi vagyunk a szereplői.