kedd, 18 június 2013 12:38

Vitéz Szentiványi János - Találkozás a Lightningekkel

Írta:
Hát bizony ez a találkozás már jó régen volt - 65 évvel ezelőtt - de az a bizonyos, 1944. április 13-i nap nem csak személyes élményem szempontjából volt jelentős, de az ország számára is fordulópontot jelentett a háborús eseményekben. Ezekben a napokban vette kezdetét a légiháború Magyarország felett. Az alábbiakban azt szeretném elmesélni, hogy ez a bizonyos "találkozás" milyen körülmények között jöhetett létre és milyen következményei voltak.

Abban az időben Börgönd repülőtéren a Repülő Harckiképző Osztály állományában repülőgépvezető-oktatóként repültem. Az Osztály feladata volt a már kiképzett repülőgépvezetőknek magasabb fokú vadász, felderítő, bombázó feladatokat is ellátni képes kiképzést adni. Ez a tevékenység kitűnő lehetőséget biztosított az ember repülés iránti vágyának maximális kiélésére, egyrészt a repült órák, másrészt a repült típusok számának növelésére. Ez gyakorlatilag évi 550-580 repült órát és valamennyi rendszeresített vadász,felderítő, bombázó repgép-típus repülését jelentette.


De hát, ha az embernek szenvedélyévé válik a repülés, sohasem tudja azt mondani, hogy beéri annyival, amennyire lehetősége nyílik. Így történt ez velem is. Amikor meghallottam, hogy Ferihegyen indul egy német oktatókeret által vezetett Me-110-es romboló tanfolyam, addig sündörögtem, amíg engem is beosztottak ennek elvégzésére 1944. február hónapban.

A magyar légierőben ez a típus nem volt rendszeresítve, de korszerű repülőgép volt és romboló-, csatarepülő kiképzéshez jó alapot nyújtott. A típus repülésének az elsajátítása nem jelentett gondot, de adódott mégis egy alkalom, ami emlékezetes élmény maradt a számomra. Kiképzési feladat volt többek között éles bombavetési gyakorlat végrehajtása Debrecen reptérről egy Hortobágyon kijelölt célterületre. Ez nem is jelentene különösebb gondot, de hát engem eredetileg vadászrepülőnek képeztek ki, így érthető, hogy nem túlzott lelkesedéssel ültem be a gépbe, tudva azt, hogy a fenekem alatt lapul egy alattomos szörnyeteg. De talán nem is volt teljesen alaptalan ez az ellenszenv? Egyszóval alig vártam azt a pillanatot, amikor felmondhatom a kényszerű albérletet és búcsút mondhatunk egymásnak. Ideális időjárási körülmények között könnyű volt megtalálni a célterületet. Rárepülés, célzókészülék bekapcsolva, megnyomom a bomba beélesítését szolgáló nyomógombot, kigyulladt a piros lámpa! Most már "mindenre képessé" vált, jó lesz mielőbb megszabadulni tőle!

A célzókészülékben megjelenik a célt megjelölő fehér kör! Most! Nyomom a kioldógombot, várom az érzést, amikor a gép megkönnyebbül a terhétől és elalszik a piros lámpa. De semmi sem történik,továbbra is világít a piros lámpa, továbbra is rajta ülök egy most már bármikor robbanóképes, "édes tehernek" nem éppen nevezhető készítményen. Valamit nem jól csináltam volna? Próbáljuk meg újra. Megtörtént, az eredmény ugyanaz. Úgy látszik a kioldó-vezérlés nem működik. Sebaj, majd a vészkioldás. Meghúzom a kioldó karját. A bomba továbbra is ragaszkodik hozzám, sehogyan sem akar megválni tőlem. Hiába próbálkozom erőteljes félrántásokkal, én belepréselődöm az ülésbe, a helyzet változatlan.

Miután számtalan próbálkozásom kudarcot vallott, rádión jelentem a problémát az irányításnak. Azt az utasítást kaptam,hogy a kísérletezést tovább folytatva repüljem ki az üzemanyagot és lakatlan területen ugorjak ki ejtőernyővel! Ez a "segítség" sehogyan sem segített helyreállítani lelki egyensúlyomat... Döntöttem... Leszállok! Elhatározásomat tett követte és anélkül, hogy az irányítással közöltem volna, egy olyan leheletfinom leszállást produkáltam a reptéren, hogy talán még a fűszálak sem lapultak a talajra a kerekek nyomására! Megkönnyebbülve kezdtem begurulni, amikor a hangárok felől emberek rohantak felém vadul integetve, hogy álljak meg és állítsam le a motorokat. Ez meg is történt. Utólag kiderült,hogy a beélesített bomba ugyan kioldódott, de a bombatár ajtajának deformációja miatt nem tudta elhagyni a repgépet.

A kiképzés sikeres befejezése után visszatértem a börgöndi állomáshelyemre, most már egy új típusjogosítással gazdagabban. De alig telt el három hét, hírét vettem, hogy a Repülő Kísérleti Intézet átképző tanfolyamot indított pilóták részére a Dunai Repülőgépgyárban gyártott Me-210 típusú repgépekre. Próbálkozásom, hogy ezen én is részt vehessek, sikerrel járt és március elején bevonultam Ferihegyre. Egyéni tanulás keretében kellett elsajátítani a műszaki ismereteket, majd ezzel egyidejűleg - nem lévén ennél a típusnál kétkormányos változat - 5 órát kellett a gép lövészülésében háttal a repülési iránynak eltölteni egy olyan növendék mögött, aki már túl volt az ötórás penzumon, sikeres elméleti vizsgát tett és most hajtja végre az első egyedüli felszállásait. Hát bizony kissé szokatlan és furcsa érzés volt a szituáció egy olyan oktató részére, aki sok száz órát töltött már el a levegőben növendék mögött és bőven volt lehetősége már kiképzett növendékek sokszor elképesztő mutatványaiban részt venni. Az én oktatói tevékenységem alapvetően a növendék teljes önállóságán alapult és csak az utolsó pillanatban avatkoztam közbe, -ha szükség volt rá-, hogy megakadályozzam az esetleges jóvátehetetlent. Leszállás után aztán rábíztam a növendékre, hogy értékelje a saját hibáját. Így valahogyan jobban és maradandóbban átérezte, belátta a saját hibáját.

Szóval kezdetét vette a szoktatórepülés, ami nem csak a gépen való elhelyezkedés miatt volt szokatlan, hanem maga a típus is sokban különbözött az eddigiektől. Korszerűbb felszereltségű volt, mint az eddig repült típusok bármelyike. Hiába rendelkezett repülőgép-vezetési szempontból nagyszerű tulajdonságokkal, kis időbe telt, amíg az ember hozzászokott a leszálláshoz szükséges szokatlanul nagy siklási sebességhez ( 250 km/ó, átesési sebesség 210 km/óra!). Ennek megfelelően nőtt meg a kigurulási út hossza is. Letelt az ötórás "szoktatás", majd ezt követően a Kísérleti Intézet parancsnoka Dóczy Lóránt hadmérnökkari alezredes levizsgáztatott az elméleti tudnivalókból. Miután ennek megfeleltem, bekötött szemmel, "vakon" rá kellett mutatni az ülés két oldalán elhelyezett 32 nyomógombra, melyek mindegyike valamely kiszolgá1ó tevékenység ellátásának vezérlésére szolgált /futómű kiengedés, fékszárny, légcsavar állítás, vészkioldó stb... Sikeresen túljutva ezen is,most már beülhettem az első ülésbe, a hátsó ülésbe egy újabb "mazsola" került és indulhattam a kitűzött rep.feladatok elvégzésére. Ezek az egyedül repülési feladatok nagy élvezetet jelentettek, mert egy igazán korszerű, nagyon jól repülhető gépet ismerhettem meg.

Alig érkeztünk a kiképzés félidejéhez, gyökeres fordulatot vett az életünk. Dél tájban megszólaltak a légvédelmi szirénák. Április harmadika volt. A légiriadó elrendelése akkoriban nem volt szokatlan, mert gyakran repültek át amerikai bombázó, vagy felderítő repgépek németországi bevetésre. Ezúttal azonban a kötelékek a fejünk felett jelentek meg. Erős detonációkat hallottunk a Csepel sziget irányából. A tököli repülőteret bombázzák! Megkezdődött a légiháború Magyarország felett!

Egymás után érkeztek hírek arról,hogy a Dunai Repülőgépgyárat ért bombatámadásnak -az anyagi károkon túl- rengeteg halottja is van. Mint már annyiszor, a szinte naponta előforduló légiriadók jelére most is kiürítették a gyárat. Azonban az emberek hozzászoktak már ahhoz, hogy riadók vannak, de nem történik semmi,így nagyon sokan a gyönyörű napsütéses időt kihasználva az óvóhely helyett a gyártelep melletti ligetes területre vonultak ki. Kiterítették az elemózsiás kendőket, ettek, kártyáztak vagy csak sütkéreztek a napon, várva, hogy majd a riadó léfújása után visszatérhessenek a munkapadok mellé, ahogyan ez eddig is történni szokott. Most azonban a helyzet gyökeresen megváltozott és a felkészületlenség jelentős emberáldozatot követelt!

Persze azon a napon már további repülőtevékenységet nem folytattunk, sőt a következő napok is a várható légiharcokban való részvétel lehetőségében teltek el. Ugyanis a bombatámadást követően a légierőnél összeült a felső vezetés és megállapították, hogy a március 19-i német megszállást követően, úgy látszik, hogy Magyarország is ellenséges területté vált! Ennek következtében számítani lehet további bombatámadások lehetőségével. Mivel a magyar légierő ezek elhárítására csak viszonylag kevés vadász repülőgéppel rendelkezett, döntés született arról,hogy kísérletképen vadászgépként bevetik a rendelkezésre álló Me-210 típusú, korszerű, kétmotoros romboló repülőgépeket is. Bár ezek repülési sebessége,fordulékonysága, emelkedőképessége jóval elmarad a speciálisan a légiharcok megvívására rendszeresített repülőgépekétől, némi előnye is van azokkal szemben azáltal, hogy kétszemélyes és a rádiós-lövész a hátra felé való tüzelést is lehetővé teszi 12,7 mm-es ikergéppuskájával.

Ezek után -számolva most már további bombatámadások lehetőségével-, a napok jó részét tanteremben töltöttük. Kidolgoztuk az esetlegesen sorra kerülő harceljárás mikéntjét. Egyebek közt alapvető követelményként fogadtuk el, hogy soha nem szabad a bombázó kötelék mögé besorolva azt megközelíteni. Az 50-60 gépes csoportok hatalmas tűzerővel, gépenként 10-15 tűzfegyverrel rendelkeznek és szinte álló célpontként feléjük közelítő vadásznak semmi esélye sincs a túlélésre. Ezért követendő eljárásként fogadtuk el,hogy az ellenséges kötelékkel párhuzamosan repülve addig közelítjük meg azt,amíg a cél tőlünk oldalirányban 30°-os szögben nem látszik. Hogy ezt megkönnyítsük,a nézőponthoz mért kívánt szögértéket a kabin oldalablakára festett függőleges fehér vonallal jelöltük meg. Ha a megtámadandó cél képe a fehér vonallal egybe esett, rá lehetett fordulni, majd az ellenséges gépet megközelítve,legalább 150 méter távolságon belül tüzet nyitni és csűrőkormány nélküli erőteljes lábkormány használat mellett leborítani úgy,hogy minél kisebb célfelületet mutatva tűnhessünk el alattuk oldal irányban. Ezt az eljárást azért volt fontos betartani, mert a mi találati valószínűségünk csak 100-150 méter távolságon belül lehetett eredményes, míg az ellenségnek a célzási körülményei nehezebbek voltak az előretartás, gépsebesség, az aránylag kis felületet mutató cél figyelembe vételének szempontjából. Ezeknek és egyéb szempontoknak a megtárgyalásával, gyakorlati repülésekkel készültünk a várható bevetésekre, de légiriadók nélkül teltek el a további napok.

Április 12-én azután sor került a tűzkeresztségre. Egy Németországból hazatérőben lévő bombázó kötelékre kaptunk indulási parancsot.
A saját,12 gépből álló kötelékünket a Gazda vezette. Én az egyik géppár parancsnokaként repültem, kísérőm Hayden Sándor akadémikus volt, aki harmadmagával németországi átképzés után került a Rep.Kisérleti Intézethez és igen jó repülési készséggel rendelkezett. A 60-70 gépből álló ellenséges köteléket Szombathely irányában pillantottuk meg.

Kb. 5000 méter magasságban repülve hazafelé tartottak. Elég hosszú idő alatt tudtuk csak megközelíteni őket, mert hiába volt a mi repülési sebességünk jóval nagyobb, ők is észrevettek bennünket és enyhén nyomva tudták fokozni a sebességüket. Igyekeztek egérutat nyerni. Vadász kíséretük nem volt. Már látszott a távolban az Adriai tenger, mire 3000 méteren sikerült beérni őket. A gyakoroltak szerint felfejlődve támadtunk.

Ekkor estünk át a tűzkeresztségen. Mi még csak 1.000 m távolságra voltunk tőlük, amikor már tüzet nyitottak ránk. Az első benyomások nem voltak éppen kellemesnek mondhatók! Örökkévalóságnak tűnt, amíg annyira meg tudtuk őket közelíteni,hogy akcióba léphettünk. Ezalatt a 60-70 gép összes géppuskája ontja ránk a tüzet! Az volt az érzésem,hogy a megszámlálhatatlan nyomjelző lövedék mindegyike pontosan a koponyámon fog áthaladni! Csak az utolsó pillanatban tértek ki jobbra-balra. A későbbiek során hozzászokott aztán az ember,de első élményként bizony nem látszott rózsásnak a helyzet. Szinte megkönnyebbülésnek hatott, amikor végre sor kerülhetett a ráfordításra, a lőbillentyű megnyomására és az erőteljes csuszással végrehajtott leborításra. Ezután rendeződött a kötelékünk,de újabb támadásra már nem jutott időnk, mert messze bent jártunk Jugoszlávia területe felett. Közben hallom a rádióban, hogy Hayden Sanyi jelenti a Gazdának,hogy megsebesült és kér engedélyt kényszerleszállásra. Azt a választ kapta, hogy ha a gépe egyébként üzemképes állapotban van, próbálja meg elérni a Duna vonalát,mert itt a magas hegyek között reménytelen a leszállás,másrészt pedig partizánok által uralt terület. Sanyi ezután kivált a kötelékből... Hazatérésünk után később értesültünk róla, hogy Székesfehérvár repülőtéren behúzott futóval leszállt. Itt azonban hiába várta már mentőkocsi, amely azután Budapestre szállította, a hatalmas vérvesztesség miatt az életét nem sikerült megmenteni. Nagyon megrázott bennünket az első áldozat, a szeretetreméltó, mindig mosolygós bajtársunk elvesztése. Pedig életben maradhatott volna! Ugyanis a bal könyökét ért találat következtében erősen vérzett. Érthetetlen volt számunkra, miért nem kérte meg lövészét, - akit csak egy merevítő rudazat választott el az első üléstől - hogy ülésében fel térdelve és átnyúlva a pilóta ülésbe,kösse el derékszíjával könyöke felett a karját. Talán még ma is élhetne!?

A következő nap - április tizenharmadika - is elég nyomott hangulatban köszöntött ránk. Repülés nem volt, a nap melegen sütött és a felhőtlen égbolt előreveti tette egy esetleges bombatámadás lehetőségét. A délelőtti órák eseménytelenül teltek el. 11,30-kor megszólaltak a légvédelmi szirénák! Alig két perc múlva pedig már repült is az ég felé a piros jelzőrakéta! Azonnali start!... Futás a gépekhez, mögöttem a lövészülésben Soltész Bertalan szakaszvezető foglalja el a helyét, motor indítás, egymásután emelkednek a magasba a gépek és a már jól begyakorolt módon rendeződött is a kötelék. Meg volt mind a 12 gép, senki sem hiányzott. Irány a Balaton térsége! Alig 1000 m magasságban értünk a Dunai Repülőgépgyár területe fölé, amikor egyszerre mákos lett körülöttünk a levegő! Légvédelmi pamacsok! Derék tüzéreink ki akarván köszörülni a csorbát, amikor a 10 nappal korábbi bombázásnál egyetlen lövést sem ejtettek, -most lelkes buzgalmukban lőttek bennünket ész nélkül! A Gazda nem éppen szalonképes stílusban rádiózott a Szikla Központnak, mire végre abbahagyták nem túl dicsőséges tevékenységüket. Nem lehettek büszkék magukra. Nemcsak azért, mert az alig 1000 méteres magasságban sem ismerték fel a jó1 látható saját felségjeleket, de az ideális magasság ellenére sem sikerült -szerencsére- egyetlen találatot sem szerezniük!

Elértük a Balaton térségét. Ellenség sehol. Ekkor újabb utasítás a Sziklától: Irány Győr! Már messziről látszott a fekete füstfelhő, ami azt jelentette, hogy elkéstünk, a bombatámadás már megtörtént. Újabb parancs: Irány Budapest! Mire elértük a főváros légterét, itt már javában tombolt a légiháború! Lent a földön mindenütt tüzek,égig érő füstoszlopok! A levegő tele légvédelmi pamacsokkal és az egymásra tüzelő gépek nyomjelző lövedékeinek a csíkjaival. Kötelékünk az igen erős légvédelmi tűz miatt szétszóródott, géppárokra szakadva igyekeztünk magunkat kivonni az igen hatásosnak látszó elhárító tűzből. Ennek hatékonyságát igazolta az is, hogy több négymotoros személyzetének a mai tevékenység jelentette az utolsó bevetést. Egy megdöbbentő esetnek is közvetlen közeli szemtanúja voltam. Az egyik égő négymotoros fél szárnyát elvesztve pörgött lefelé. A tízfőnyi személyzetből egypáran ejtőernyőn himbálódznak, de volt köztiik olyan is, akinek égett az ernyő kupolája, miközben kétségbeesetten csapkodta testén a lángo1ó ruházatot! Egy pillanatra megdöbbentett, hogy milyen szörnyű halálnem jutott osztályrészéül. Az egyre gyorsuló zuhanás vége a biztos halál! Az égő ruházatot eloltani nem képes és égő fáklyaként pokoli kínok közt telik el életének még hátralévő 5-6 perce.
Géppárparancsnokom Boskovits Sándor szds volt. Ő korábban a Dunai Repülőgépgyárban gyártott Me-210-esek átvételi berepüléseit végezte, így a típus repülési tulajdonságait alaposan ismerte. Ez a tény akkor jutott eszembe, mikor -felismerve azt, hogy ebből a hatásos elhárító tűzből mi előbb ki kell vinni magunkat - Bob erőteljes leborítással meredek zuhanásba vitte a gépét és én követtem őt. Tisztában voltam azzal, hogy a 210-es zuhanóbombázásra is alkalmas. Erre a célra volt használatos a zuhanófék, egy a szárnysíkokból a haladási irányra merőlegesen kiengedett, lyukakkal ellátott acéllemez, ami megakadályozta, hogy a repgép. bármilyen meredekszögű zuhanás esetén is túllépje a 650 km/ó sebességet. A sebességmérő számlapján az utolsó feltüntetett érték a 900-as számjegy volt, de a 800 km/ó-nál egy piros vonal jelezte azt a határt, amit nem szabad túllépni. Mi 7000 méteren kezdtük meg a meredek szögű zuhanást zuhanófék nélkül. A mutató pillanatokon belül átlépve a piros vonalat már a mérési tartomány végén a határolón ütközött! Felmerült bennem a szárnyak lecsavarodásának a lehetősége,ugyanakkor arra gondoltam, hogy Bob végeredményben berepülő pilóta, nyilván tisztában van a terhelhetőség határaival. Igen ám, de mi van akkor, ha találatot kapott és nem tervszerűen irányított a zuhanás?Én,mint kísérő nem szakadhatok le, nem veszíthetem el a parancsnokomat. Ha előbb szakadnak le gépéről lemezek, én még talán lehelet finom felvétellel megúszhatom, ha viszont találat következtében már nem ura a gépének és saját magának? Azután 1000 m-en minden rendeződött. A gép mindent kibírt és mi békésnek látszó körülmények közt folytattuk az utunkat. Nekem a légtér figyelésén és a kísérésen kívül más feladatom nem volt.

Kis idő múlva a Szikla jelentkezik a rádióban: "Összes magyar vadász figyelem! Gyülekezés a Csepel sziget déli csücskénél 2000 méteren!" Ezt megismétli háromszor. Mi is ráálltunk a gyülekezési hely irányára. Idővel apró pontokként már látszottak is a 2000 m-en köröző gépek. Amint közelebb kerülünk, egyszerre csak észreveszem az egyik körző gépnek a kontúrját! Kétmotoros, dupla törzsű Lightningek! Lehettek vagy nyolcan, tízen. Nyomom a rádió adógombját: Bob vigyázz, előttünk amerikai vadászok! Semmi válasz, visszaveszem a gázt, számítva arra, hogy meglátja őket ő is és még mielőtt észrevennének bennünket, visszafordulunk. Megismétlem: "Vigyázz Bob, előttünk amerikai vadászok! - Hol, hol, nem látom!", miközben egyre jobban közeledünk feléjük. Előttünk, kissé jobbra, azonos magasságban! Egyszerre csak az egyik Lightning meredeken felhúz, felénk fordul! Most már Bob hangja, "Igen,látom őket, gyere próbáljunk meglógni!" Én eközben már jóval lemaradva, számítottam a még idejekorán végrehajtandó hátra-arcra. Engem valószínűleg még nem is vettek észre, csak a gyülekezési helyre tartó magányos gépet. Feltehetőleg ők is hallották a Szikla Központ gyülekezési felhívását. Mivel, közöttük is voltak magyarul értők, odaküldtek egy pár Lightninget, hogy fogadják a gyülekezési helyre egyenként igyekvőket.

Latolgatásra nem volt idő. Ha már így alakult a helyzet, teljes gázt adva igyekeztem Bob segítségére sietni. Pillanatokon belül kialakult az egyenlőtlen küzdelem. Hiába fordultam rá a Bob gépét támadóra és nyomtam a lőbillentyűt, egyidejűleg engem is már szegecseltek rendesen! Szünet nélkül dolgozott Soltész Berci ikergéppuskája is, de a helyzet nem sok kétséget hagyott a kimenetelt illetően.

A 210-es nem fordulékony vadászgép, mint a gyorsabb, fordulékonyabb és tűzerősebb, -kimondottan vadász feladatokra tervezett Lightning. A sokszoros számbeli fölény pedig eleve kilátástalanná tette az egyenlőtlen küzdelmet.

Már az első rácsapásnál eredményesek lettek az amerikaiak. Bob gépe kigyulladt és meredek szögben fordult a föld felé. Nem tudtam követni, mert minden ügyességemre szükség lett, nehogy pillanatokon belül én is hasonló sorsra jussak. Ő az égő géppel, behúzott futóval simán földet ért. Rádióslövésze Kilences Sándor őrmester súlyosan összeégett állapotban még a földetérés előtti pillanatokban kiugrott, de a hátsó vezérsík a fejét összeroncsolta. A földet érő gépből Bob még kitudott lépni a szárnyra, de abban pillanatban a gép felrobbant és ő az életét vesztette. Egyedül maradtam, a macska-egér harc folytatódott. Nem sok idő múlva a gépet ért sorozatok találatainak következtében az összes tűzfegyverünk is felmondta a szolgálatot. A helyzetünk enyhén szólva kilátástalanná vált. Minden erőmet összeszedve igyekeztem kitérni a szünet nélküli sorozatok elől, de meddig lehet ezt folytatni? Hogyan lehet ezt megúszni? Majdnem reménytelen. És ekkor a szinte felhőtlen égbolton megpillantottam egy nagyobb tömegű gomolyfelhőt, úgy 1000 m-re magasabban és egy pár kilométerrel távolabb.

Csak azt sikerülne elérni! A szünet nélkül ránk zúduló nyomjelző lövedékek pásztái közt vergődve a menekülés iránya a felhőtorony lett. Végtelennek tűnő idő múltán sikerült elérni. Belerobogtunk a sűrű fehérségbe. Csodálatos csend és nyugalom szakadt ránk. Persze nem sokáig tudtunk örülni ennek, egyszer csak kiértünk a felhőből és ellenfeleink azt megkerülve már vártak ránk a "kijáratnál". Sikerült visszabújni, mielőtt azok lőhelyzetbe juthattak volna. Megismétlődött az előbbi szituáció, csak most már az ellenkező oldalon. Hoppá! Ez így nem éppen a hosszú élet titka, ezért aztán a felhőben egy 90 fokos forduló és ha nem lett volna véresen komoly a helyzet, talán még el is nevettem volna magam,látva a hoppon maradt "várakozókat". Na de hát a játékot alig egy párszor tudtam csak megcsinálni, mert rövidesen sikerült a légcsavarszéllel eredményesen szétoszlatni a felhőgomolyt, úgy, hogy most már ez a menekülési lehetőség is megszűnt.

Egyetlen reményem az maradt, hogy próbáljak meg valahogyan elvergődni a Horthy ligeti repülőtérig, hátha az odatelepített légvédelmi ütegek némileg besegítenek. Nagyon csúnya recsegő hangot adnak a gépet ért sorozatok, miközben hallom Berci hangját az egymás-közti rádióban: Főhadnagy úr, megsebesültem, kérek engedélyt, hogy kiugorhassak! Akkor nem értem rá arra gondolni, hogy milyen kétségbeejtő lehetett a helyzete szegény Bercinek. Én legalább küzdeni tudtam az életünkért, ő magatehetetlenül, súlyosan sebesülten, üzemképtelen géppuskával, a menetiránnyal háttal ülve, élő céltáblaként néz szembe a rá tüzet okádó ellenséggel!

Ne ugorj, célba fognak lőni rád az ejtőernyőn! Sokszor volt arra példa, hogy a már legyőzött, csupán az életét menteni próbáló, ejtőernyőn ereszkedő volt ellenfelet céltáblának tekintették! Ilyen gaztettet mi, magyarok soha nem követtünk el! Maradj, megpróbálok meglógni! Éles leborítással földig nyomtam a gépet és a fák magasságában repülve igyekeztem egérutat nyerni. Ez néha szokott sikerülni, mert a nagy magasságból végrehajtott zuhanórepülés után a tarka földfelszín miatt könnyen szem elől tévesztették a menekülőt. Itt azonban a 3000 méteres magasság kevésnek bizonyult ebhez, sőt a föld közelsége még korlátozta is a sorozatok elöli kitérés lehetőségét. Beértek. Az egyik sorozat után kigyulladt és le is állt a jobb motor. Bár egy motorral még csak-csak levegőben lehet maradni, hiába állítottam vitorlaállásba a légcsavart, a kisebb légellenállás céljából, leállt a bal motor is.

Nagy csend, "térdre,imához" állapot állt be! Meghúztam a botkormányt, hogy találhassak valami kevésbé alkalmatlan terepet a kényszerleszálláshoz. Mindenütt fák, gyümölcsös. Egy teniszpálya nagyságú akadálymentes terület sincs. A sebesség pillanatokon belül fogyott! 500... 400... 300... Nem volt gondolkozásra idő, kb. 250 km-es sebességgel benyomtam az égő gépet a fák közé. Elvesztettem az eszméletemet...

Hogy mi történt ezután? Nos,a fák közé csapódó gép utcányi szélességben irtotta ki a fákat és tökéletes roncshalmazzá vált. Az égés most már akadálytalanul terjedt tovább. Berci ki tudott szabadulni az üléséből és megpróbált engem is kimenteni. Sikertelenül. Annyira összegyűrődtek a lemezek, hogy nem bírta kinyitni a kabintetőt. Távolabb néhány földműves nézte megkövülten az eseményeket. Berci hiába integetett nekik, hogy jöjjenek segíteni. Sőt, amikor integetve futni kezdett feléjük, rémülten menekültek előle. Talán azt gondolták,hogy ez az amerikai ördög fel akarja koncolni őket? A súlyosan sebesült, vérző Berci nem bírta sokáig. Tehetetlen kétségbeesésében káromkodva állt meg. Meghallva az ízes magyar szövegelést, rájöttek,hogy aki ilyen szépen tud káromkodni, csak egy jó magyar ember lehet. Visszafordultak és igyekeztek segíteni a kiszabadításomban.

Igen ám, de a "barátaink" ott körözve észrevették az életmentő tevékenységet és szépen felfejlődtek földi lőgyakorlatra. Engem még nem sikerült kiemelni. Látva a várható fejleményeket, Berci szétzavarta az embereket a gép mellől. Egy pár Lightning végigsorozta az egyre jobban lángoló roncstömeget. Hála a hátpáncélnak, engem nem ért találat. Ezután nagy körön gyülekeztek az újabb rácsapásra. A pillanatnyi szünetet kihasználva sikerült kiszabadítaniuk és bevonszoltak a fák közé. És ekkor,-mielőtt az újabb rácsapás megtörtént volna,-felrobbant az egykor oly szép Z-062 lajstromjelű Me-210 repgép maradványa. A detonáció erejére jellemző volt, hogy az onnan alig pár km-re lévő Ráckevén ablakok tömege törött be. Bennünk, -akik a robbanás epicentrumában feküdtünk-, a lökéshullámok nem okoztak kárt. (Pár évvel ezelőtt lelkes roncskutató barátunk, Tóth Feri megajándékozott a megsemmisült repgép megmaradt hátpáncél lemezével, amit sikerült megtalálnia.) Az amerikaiak látva, hogy jó munkát végeztek, eltávoztak. Véget ért a "Találkozás a Lightningekkel!"

Én ezekre az eseményekre nem emlékszem, csak utólag a szemtanúk és Soltész Berci elbeszéléséből tudom, hogy miután minden csendes lett, bevonszoltak egy közeli csőszkunyhóba és egy páran kiálltak a közeli földútra, hátha sikerül valami segítséget szerezni. Egy kis idő múltán megjelent egy asszony a kunyhó ajtajában. Éva asszony volt, börgöndi osztályparancsnokomnak Kovács "Juszuf" szds-nak a felesége.

Éva ráckevei illetőségű volt és számolva a bombázások lehetőségével, kisfiával együtt Székesfehérvárról ide költöztek az anyai házba. Ezúttal a közeli szőlőjükben várták a légiriadó léfújását és tanúja volt az eseményeknek. Lélekszakadva rohant a helyszínre. A kunyhó ajtajában megállva rám ismert, kezeit összecsapva felkiáltott: Sminyukám, te vagy! Ezt meghallva hirtelen felültem és bumm! Erőteljesen bevágtam a fejem a keresztben húzódó mestergerendába! Eszméletlenül hanyatlottam vissza és elkezdtem vért hányni. Mint később kiderült, ez mentette meg az életemet. Nem sokkal később megjelent egy mentőautó a földúton, Ráckevére igyekezett. A hozzánk siető mentőorvos Bercit elsősegélyben részesítette, rólam megállapította, hogy nincs mit tenni,de azért majd a légiriadó léfújása után beszállítanak mindkettőnket Ráckevére, az orvosi rendelőbe. Éva, hallva az orvos elhatározását, magából kikelve támadt rá mindenféle gyáva alaknak nevezve őt, aki nem hajlandó azokon a hős hazafiakon segíteni haladéktalanul, akik az életüket teszik kockára azért, hogy őt és családját is megkímélhessék a pusztulástól. Úgy látszik ez hatott, mert elszégyellte magát és beleegyezett abba is, hogy azonnal elinduljon velünk a budapesti Verebélyi Sebészeti Klinikára, ahol a professzor Éváékkal baráti kapcsolatban állt.

A légiriadó még tartott. Már a ráckevei Duna-hídon átjutva közeledtünk a főváros felé, amikor az aggódva figyelő személyzet észrevette, hogy egymotoros vadászgépek, valószínűleg Németországból hazatérőben alacsony támadásokkal pásztázzák végig az utakat. Megálltunk. Menedéket keresve bennünket is becipeltek a út menti bokrok közé. Kis idő múltán az amik felfedezték az úton álló mentőautót, rajta a hatalmas vörös kereszttel. Ez nem hatotta meg őket, mert végigsorozták, majd eltűntek a távolban. Mikor minden elcsendesedett visszatértünk a kocsihoz, amin jó pár golyó ütötte lyuk ékeskedett, de szerencsére üzemképes maradt és akadálytalanul folytathattuk az utunkat. 17 óra tájban értünk a klinikához, ahol már csak ügyeleti szolgálat volt. Bercit ellátták, lefektették, engem "félre tettek" mondván, hogy bár még némi életjelenségek mutatkoznak, nincs mit tenni, majd holnap, - ha még netán életben lennék - majd meglátjuk.

A tanfolyam ideje alatt Mátyásföldön, a szüleim családi házában laktam, alig néhány km.-re Ferihegytől. Nem aggódtak miattam, hogy elmaradt a szokásos billegtetés a ház felett a leszállások előtt, mert látták a Ferihegyet ért hatalmas bombatámadást és úgy gondolták, hogy a repülőtér használhatatlanná vált, mi pedig Börgöndön, vagy valamelyik sértetlen másik repülőtéren szálltunk le. Mivel még másnap délelőtt sem kaptak hírt felőlem, édesapám felhívta a Le.pságot, mit tudnak a hollétemről. Ott közölték, hogy fájdalom, de hősi halált haltam. Mielőtt letették volna a hallgatót, valaki a szobában hallva a beszélgetést, helyesbített. Úgy tudják, nem haltam meg, súlyosan megsebesültem és az Üllői úti Verebélyi klinikán fekszem. Édesanyám lélekszakadva rohant a klinikára, ahol azt a felvilágosítást adták, hogy koponyalapi törést szenvedtem és bár még életben vagyok, csupán 1-2 százaléknyi az esély az életben maradásomhoz. Ha mégis túlélném, csak később derülne ki, hogy milyen maradandó károsodást szenvedtem!

Másnap reggel ismét az ágyam mellett ült édesanyám. Eszméletlen voltam és igen siralmas látványt nyújtottam. Az egész fejem bepólyáz­va, a bal szemgolyóm alaktalan, lila kocsonyás tömegként a szájam szélénél... Professzori vizit... Édesanyám a sarokba húzódva hallja, hogy a prof. utasítja a stábot, hogy vigyenek a műtőbe és távolítsák el a szemet. Elmenőben észreveszi anyámat, hozzálép és miután megtudja, hogy ki is ő, részvétét nyilvánítja és "megnyugtatja", ne tápláljon hiú reményeket, nem valószínű, hogy életben maradok.. Édesanyám ezt sírdogálva tudomásul vette, de kérte, hogy ha már úgyis meghalok, hagyják meg a szememet. Némi tanácskozás a stábbal, ami után beleegyeztek a kérésbe.

Harmadnapra magamhoz tértem, de változatlanul siralmas látványt nyújtottam. Az engem látogató bajtársaim közül Jablonszki Elemér barátom hallva állítólagos folyékony káromkodásomat, lakonikus rövidséggel állapította meg: "Megmarad!" És igaza lett, bár ez még eltartott egy kis ideig...

Az történt ugyanis,hogy a "fairtás" következtében bevertem a fejemet a páncélüvegbe, ami a 210-esben a kabin belsejében nyert elhelyezést egy-két arasznyira a pilótaülés előtt. Ez mélyen belógva az egész felső testet védte és még a műszerfalat is ezen keresztül látta a repgépvezető. Hiába voltam szorosan bekötve az ülésbe,a páncélüveg masszívabbnak bizonyult a koponyámnál. A koponyaalapi törés túlélési lehetősége minimális. Az életemet annak köszönhetem, hogy amikor "Juszufné látogatása alkalmával" a fejemet a csőszkunyhó mestergerendájába belevertem,a koponya belsejében már előzőleg felhalmozódott vérmennyiség utat talált a gyomorba! Ami pedig a bal szememet illeti? Vagy a páncélüveg, vagy a gerenda léphetett szorosabb kapcsolatba a szem környezetével és az ütés következtében a szemüregben bekövetkezett vérzés és csarnokvíz nyomhatta ki a szemgolyót. Amikor ez a bevérzés felszívódott, a szemgolyó is szépen visszahúzódott a helyére.

A felépülési folyamat,aktív közreműködésemnek köszönhetően nem zajlott eseménytelenül. Naponta "szórakoztattam" a kórház személyzetét azzal, hogy az ágyból kiugorva mindenáron bevetésre akartam menni és aki ebben próbált megakadályozni, állítólag pokoli erővel egyszerűen falhoz vágtam. Csak túlerővel sikerült visszaterelni az ágyba. Egyik ilyen alkalommal nagy ribilliót okoztam azzal, hogy a folyosóra kijutva és az utamba kerülőket legázolva már elértem a lépcsőházig. A nem éppen templomi csendben lebonyolított akciót meghallotta kezelőorvosom is – dr. Szentpéteri orvos zászlós-, aki kilépve az orvosi szobából azonnal felismerte a helyzetet. Harsányan utánam kiáltott: Főhadnagy úr! Vigyázz! Hátra arc, irány az ágy, lefeküdni! Kezesbárányként engedelmeskedtem a jelenlevők legnagyobb bámulatára. Az esemény valószínű magyarázata az, hogy a koponyaalapi törés nagy ritkán középfülgyulladással is jár. Ezt sajnos ki is fogtam, mindkét oldali mumpsz formájában. A fejem akkora lett, mint egy jókora görögdinnye. A jobboldali duzzanat jegeléses kezelés hatására visszahúzódott, a baloldalit azonban műteni kellett. A napi tamponálás igen fájdalmas tortúra volt, amit szerencsére csak két hét elteltével tapasztaltam, ekkor "tértem magamhoz", ekkor tért vissza az emlékezetem az egyik ilyen roppant kellemetlen kezelés "hatására"!? Feltehetőleg a naponta fájdalmat okozó orvos személye iránt kialakult kiszolgáltatottság érzése vezetett oda, hogy a hangot felismerve tényleg egy katonásan végrehajtott hátra arc után engedelmeskedtem a felszólításnak.

És még egy derűs epizód, amire már emlékezem. Közel három hét telt el a kórházba kerülésünk óta. Berci állapota örvendetesen javult, annak ellenére, hogy 10-12 db. bab nagyságú repesz okozta a sebesülését. Ezek közül sokat kioperáltak, de amelyik nem fenyegetett létfontosságú szervet, azt hagyták, majdani időnkénti kontrollvizsgálat szükségességével és abban a reményben, hogy a szervezet úgyis kilöki magából. Ő egy másik szobában nyert elhelyezést, napközben gyakran meglátogatott. Szól a kis rádió. Egyszerre csak azt halljuk, hogy most pedig az akkori idők neves sportriportere - Budinszki Sándor - a Repülő Kísérleti Intézet pilótáival fog beszélgetni. A riport bevezetéseképpen beszélt arról, hogy az országot és a fővárost sújtó bombatámadások elhárításában milyen önfeláldozó szerep jutott a Kísérleti Intézet pilótáinak és lövészeinek. Ez tartott úgy öt percig, utána az emlékezetes április 13-i bevetésben részt vettekkel készített interjút. Ebből kiderült, hogy nem csekély hősiesség kellett szembeszállni a sokszoros túlerővel. Eközben elhangzott név szerint is Schmidt János főhadnagy pilóta és rádiós-lövésze Soltész Bertalan szakaszvezető neve. Megmenekülhettek volna, de nem törődve a saját életükkel a parancsnok segítségére siettek... stb... stb... A riport hátralevő részében egymást túllicitálva ecsetelték "hősies magatartásunkat", befejezésképen megemlítve, hogy bár a parancsnok életét mégsem sikerült megmenteni, ők életben maradtak, de súlyos sebesülten a Verebélyi klinikán ápolják őket.

A "derűs epizód" jelzőt a következő nap történései okozták. Annyi virágot, amivel ismerős, ismeretlen elhalmozott bennünket, azt hiszem ez a kórház még nem látott. A mi szobánk szűknek bizonyult, bőven jutott a többi kórterembe és az ápolószemélyzet részére is.

Alig négy hét elteltével elhagyhattam a kórházat, csak még egy-két kötözésre kellett bejárnom. Délután volt. A kötöző melletti nővérszobában egy elegáns, roppant csinos nő éppen veszi fel a bundáját, menni készül. Látva, hogy mi járatban vagyok, leveti a kabátot, hogy ellássa a kezelést. Én,-most már egészséges ifjúként- mondok neki bókokat, kedveskedem neki. Mosolyogva jegyzi meg, hogy úgy látszik, már tényleg egészséges vagyok, bezzeg annak idején mennyire másként viselkedtem vele szemben! És felhúzza az inge ujját, ahol már elhalványodva, de még mindig látszik az öt ujjam nyoma, az egyik "kirohanásom" emlékeként falhoz vágtam.

Nem győztem esedezni a bocsánatáért, mondván, hogy nem emlékszem rá. Tényleg, milyen érdekes is, amikor az ember lelombozódott állapotban fekszik a kórházban, nem veszi észre a "nőt", aki őt naponta mosdatja tetőtől-talpig. Persze a hogyan léttől függetlenül a ruha is sokat számít. A szóban forgó "nővér" önkéntes zöldkeresztes ápolónő volt, egy jobb körökből származó igencsak szemrevaló teremtés, akinek csinosságát csak így utólag, fehér köpeny hiányában ismertem fel.
Ezek után 6 hónapi egészségügyi szabadságot kaptam, amiből egy hónap a balatonföldvári tiszti üdülőben volt. A szabadság leteltével rep. orvosi vizsga az akkor már Dunaalmásra kitelepült Repülő Orvosi Intézetben. Egyedül voltam vizsgálandó. Mindenki az én vizsgálatommal foglalkozott egész délelőtt. Csodálattal állapították meg: "Jobb,mint új korában". I/A kat. alkalmas, hadra fogható minősítéssel vonultam be a veszprémi Puma vadászezredhez, ahol, az akkor már ott osztályparancsnok Kovács "Juszuf" örgy. alakulatához kerültem vadász repülőgép-vezetőként Me-l09 G típusú repgépre.

Zárszóként:
A bajtársi szellem a légierőben és általában a repülés terén mindig legendásan magától értetődő magatartás. Ezt példázza Soltész Bertalan -jelenleg nyugállományú kohómérnök- hősies, önfeláldozó cselekedete, aki súlyosan megsebesülten, kiszabadulva az égő gépből, nem törődve azzal a lehetőséggel, hogy az bármelyik pillanatban felrobbanhat, kiszabadítja és ezzel megmenti bajtársát a biztos haláltól!

vitéz Szentiványi János

A szerző életrajza itt olvasható:
vitéz Szentiványi János nyá. repülő alezredes életrajza

A szerző többi írása itt olvasható:
A Magyar Kir. Légierő dél-olasz repülő tanfolyama
Rendhagyó karácsony - 1944
Kalandsorozat

Az írást vitéz Szentiványi János engedéylével másoltuk át a blog.hu oldalról, ahol az eredeti publikálva vett.